Szent Háromnap, A év

Nagycsütörtök a szeretet ünnepe. Az Utolsó Vacsorán Jézus szeretetének legnagyobb jelét adta.

Ezt őrzi a gyönyörű gregorián dallam, az Ubi caritas is. Hallgassuk együtt!

A gyermekek közben kiszínezhetik az Utolsó vacsorát.

Kép: https://esle.io/hu/coloring-page/the-last-supper-7

Kodolányi János: Én vagyok című regényének részlete gyönyörűen ábrázolja az utolsó vacsora hangulatát…

„Jochanan lába kicsi és keskeny volt, boltozatos, izmos. Majdnem olyan, mint egy női láb. Antilop lába. Philippos következett, a Mester kezébe vette a kérges, nagy, portól és kavicstól edzett lábat. Gondosan megmosta, gyengéden megtörölgette. A Görög könnyezett. Majd Mattai lábára öntött vizet. Az ő lábán meglátszott a hajdani jómód, ápolt volt, a körme kerekre nyírt, de itt-ott csorba már. Bokacsontja erősen kiállt. Andreas lába került sorra, a nagy, széles, napfénytől és víztől barna halászláb, amely a tó éles kövein lett kérges. Tovább lépve, Jesuah a Zelota elé térdelt. Valószínűtlenül sovány, inas lába volt, lábikrája bozontos. Katonás sarujának hosszú, föltekert szíjai világos cifrázatokat írtak rá, ahol nem érte napfény. Megrendült arcot vágott a Zelota, el akarta vonni a lábát a Mester elől, de nem tudta. Ekkor Jehuda következett. Úgy tartotta a lábát, mintha parázsba nyújtaná. Sápadt volt, remegve várt valami rettenetes műveletet. Annyira szégyellte magát, mintha mezítelenül kellett volna mutatkoznia a Héber udvarban. Jobb lába hosszú volt, erősebb a megszokottnál, mert gyermekkora óta ezt használta jobban, a bal pedig lefittyedt, mint egy törött szárny, szánalmasan gyenge volt, kék, vörös a megerőltetéstől. Mikor a Mester gyöngéd ujjai végigsimították, alig tudta elfojtani hangos zokogását. (…) Taddé-Lebbé lába olyan volt, mint a pata: kemény szaruféle bőr képződött a talpán, sarkát mintha kagylóhéj burkolta volna. (…) Taddé-Lebbé könnyezett, miközben Mestere a lábát mosta. Mióta kisgyerek volt, s az anyja mosogatta tisztára, nem nyúlt hozzá más. Nem is engedte volna. Némán tekintett a Mesterre, egész lelke a szemében égett, ajka rángott. Jákob, Jesuah öccse tiltakozott, elhúzta a lábát, de aztán odanyújtotta mégis megadón. De nem állhatta meg, hogy szégyenkezve és gyöngéden ne simítson a bátyja fején, mikor előtte térdelt. (…) Zabijáh Jákob ellenállás nélkül tartotta szikár, szívós, cserzett lábát a víz alá, mert látta, hogy mindegyik megteszi. Thomas viszont egyre kérdezősködött, miért végzi a Mester ezt a munkát, miért küldte el a szolgálót. Hosszú vékony lába volt az Ikernek, hüvelykujját fölmeresztette, mint egy megrökönyödött kérdőjelet.

Utoljára Simon-Kefa maradt. Nem ült le, komoran nézte Jesuah műveleteit.

– Ülj le, hadd mossalak meg – parancsolta a Mester.

– Az én lábamat nem mosod meg! – kiáltotta vörösen a Kefa.

– Ha nem mosom meg a lábadat, nem is vagy az én tanítványom – szólt rá Jesuah nyomatékosan.

Simon a padra vágta magát.

– Akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet s a kezemet is mosd meg.

– Ha valaki megfürdött, nem kell megmosnia a fejét és a kezét, csak a lábát, mert tiszta egészen – mondta Jesuah és letérdelt. – Ti tiszták vagytok, de van egy közöttetek, aki nem tiszta. (…) Megmosta a megrendült Simon hatalmas, inas-csontos, majdnem fekete lábát is. Ezután ismét felvette a köpenyét, s megindult a belső szobába.”

(Kodolányi János: Én vagyok; Szent István Társulat, Bp.2002. II.kötet 286.-288. oldal)

Végül énekeljük együtt az Ubi caritas közismert taize-i változatát: